2013. december 20., péntek

Tollpihe karácsony előtt


Igazán csudadolog írni, hetek óta hullámzik bennem a téma, mióta kaptam egy megtisztelő felkérést a helyi, Életképek elnevezésű újság szerkesztőitől. Azóta gyűlnek-gyűlnek a gondolatok, közben lépen-nyomon bukkannak fel az újabb jelek, amik még inkább emlékeztetnek arra, hogy lassan itt a karácsony.  Azt mondják, az advent a várakozás időszaka, a türelmes készülődésé – ilyenkor tervezünk és szervezünk. De valljuk be, süteményeket tervezni, karácsonyi vacsorára kiválasztani a fogásokat, divatos kiegészítőket vásárolni az idei karácsonyfára, nem ezek jelentik az ünnep örömeit.

Zavar a kettősség, ami a szeretet ünnepe alkalmából fogad egy bevásárlóközpontba lépve, egyszerűen „agyoncsap”.  Az elkoptatott karácsonyi – javarészt angol nyelvű zenék, a hetek óta feldíszített áruházak, amivel elcsépelik a fenyőágak ünnepi szimbólumát, ahol szinte fellökik egymást az emberek, türelmetlenül tolják előre kosaraikat, hogy megtalálják az áhított megfelelően jó termékeket. A megfelelően jó dekorációt, a megfelelően jó ételeket, a megfelelően jó ajándékot. Amikor ilyen áradatba keveredek így karácsony táján, bizony komolyan erőt kell vennem magamon, hogy ne vigyen magával ez a negatív hangulat.

A karácsony is csak egy nap, mondhatnánk. Ajándékot kell venni, ami néha nyűg, meg puccba vágni a házat, meg utolsó pillanatban rohanni néha fáért és persze mindig elmarad valami. Órákat lehet sorba állni a kasszáknál. Sőt el is lehet ilyenekkel rontanunk ezt a napot, de ez rajtunk múlik.

Igen, benne van a kettősség, hiszen látom magam előtt az „ideális” karácsonyt, az amerikai filmes verziót, ami soha nem lesz és egyáltalán nem is bánom. Mert a karácsonyok, amiket ebben a békés faluban gyerekként megéltem, mindennél értékesebbek számomra, a kivilágított ablakokkal, amikor napokra megáll itt minden, szinte csak annyi látszódik az üres utcára kinézve, hogy épp mindenki várja a hóesést.

Minden évben egyszerű karácsonyt éltem meg, mégis a legszebb ezekre visszagondolni. Ezekhez képest a leggazdagabban díszített belvárosok és legcsengőbb dallamok is üresek, egyik ugyanolyan, mint a másik, nyomába sem érnek az én eddig legtitkosabban őrzött édes emlékeimhez.  Persze szebbé tehetik azokat, hiszen a csoda mindenhol ott van – velünk van, az angyalaink hordják elénk az élet apró és nagyobb csodáit, csak ki kell nyitnunk a szemünket.

A legszebb karácsonyi emlékem nem az ajándék, nem is egy szépen feldíszített karácsonyfa és nem is egy remekbe szabott sütemény. Nekem a karácsony a szentestével teljesedik ki, amikor a fa már feldíszítve, azon az estén fények gyúlnak. Több ez, mint csupán a fényfüzérek a fán, az ablakban, mert ezek a kis fények mind olyanok, mint egy-egy angyal mosolya és ölelése, szeretete. Ezen a napon születésnapot ünneplünk, olyasvalakiét, aki számomra az önzetlen szeretet megtestesítője volt a Földön. A fényektől valahol ott szívtájékon eltölt valami megfoghatatlan, még csak azt sem mondhatom, hogy tisztán csak jó érzés. Egyszerre boldogság és egyszerre szomorúság is.

Gyerekként a legszebb az volt, amikor mindannyian asztalhoz ültünk és a mi hagyományaink szerint kezdtük a vacsorát. Végre mindenki ott volt és valami olyan történt a családunkkal, ami az évben csak egyszer történik. Égnek és földnek szólnak ezek a hagyományok, amiket azóta is a legnagyobb becsben tartok, amik minden kimondott eskünél többet jelentettek. Volt ebben valami közös csínytevés, ami emberi szinten nem magyarázható. Mintha mennybéli lakomához kezdtünk volna, ahol az étel csupán valami sokkal többnek a jelképe.
Először is elosztottunk egy szép piros almát, hogy mindig visszataláljunk egymáshoz, a családunkhoz. Mennyire csíp az a fokhagyma, soha meg nem enném – de karácsony este már gyerekként én is megettem az én gerezdemet,mézbe mártva, hiszen azért ettük mi mindannyian, hogy távol tartsuk magunktól a rosszat. Mindig volt az asztalon dió, amit megtörtünk – ez jelképezte a következő évben az egészségünket. Feszült figyelemmel reméltem, hogy mindenki egészséges diót bontson. A magam egészséges dióját hányszor elcseréltem volna a máséra, igen, ilyen is volt. Ezek a megszokások olyan biztos és varázslatos percei voltak az ünnepnek, amik magát a karácsonyt jelentik nekem.

forrás: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=lambert

Persze ezután jöttek a finom, ünnepi fogások, olykor vidám, olykor visszafogott esték. Az évek alatt kevesebben ünnepeljük már együtt a karácsonyt, pedig mennyire hittem, hogy ez valami olyan, ami muszáj, hogy örök legyen, ami biztosan mindig így is lesz... De akikkel megosztottam az almámat, azoknak mindig jut hely a szívemben, azok lélekben most is ugyanúgy a karácsonyi asztalnál is velem vannak. Hiszen ez egy varázslatos este, ezen az estén megtörténhet az is, amit ésszel nem értünk, csak a szívünkben remélünk.
Nekem a karácsony ebből az emlékből áll, nem az ajándékokról szól, nem is a halászlé ízéről, nem arról, hogy esett-e aznap a hó, vagy milyen színű volt az adventi gyertya, vagy a csomagolópapír.

Szívből kívánom, hogy ez az idei ünnep minden családba hozza ezt a csodát, az elfelejthetetlen és kitörölhetetlen pillanatokat, amiket a szívünk mindig őriz. Ami erőt ad a varázstalan napokon majd, amikor nehéz, amikor úgy tűnik, magunkra hagyott minket a világ.

2 megjegyzés:

  1. Gabi, gyönyörűen megfogalmaztad, amit én is gondolok erről az ünnepünkről! :)
    Áldott, békés karácsonyt kívánok szeretettel!

    VálaszTörlés
  2. Gabi, hogy te mindig a szivembol szolsz ! ezt is megkonnyeztem, mint a hazateresrol szolo irasod...
    Imri Zs

    VálaszTörlés