2013. november 11., hétfő

Őszintén a tortamániámról

Nagy döntést hoztam meg két hete, persze nem egyik pillanatról a másikra. De amikor már felmerül ez a kérdés, hogy tényleg ebben van-e a helyem, tényleg ezt akarom-e, nos akkor ideje volt mérlegelnem.
A napokban szülőfalum egyik netes portáljától kerestek meg, lenne-e kedvem egy interjúhoz. Hogy a tortáim miatt kerestek már több alkalommal, azt értettem, de nem voltam abban biztos, hogy érdekes lehet bárkinek a döntésem. Nos meglepett, hogy az interjú közzététele után mennyi üzenetet kaptam, hogy három ezren olvasták el a cikket, hogy mennyi embert foglalkoztat ez a téma. Persze nem feltétlenül miattam, hanem amiatt, mert többekben fogalmazódnak meg hasonló kérdések. Az is meglepett, hogy feltűnt másoknak az őszinteségem és szókimondásom - talán darázsfészekbe nyúltam volna?
Hát legyen, akkor folytatom.
Miért van, hogy valaki tehetséges és lelkesen készíti a tortákat, beleadja a maximumot és mégsem tud érvényesülni igazán, legalábbis nem annyira, amennyire ezt elvárná a tortakészítés terén a cukrász szakmában?
Miért van, hogy otthon, szinte hónapok alatt olyan tehetségek bontakoznak ki a konyhában, a gyereküknek, családjuknak készített tortákban, mint amilyeneket jobb nevű cukrászdákban lehet látni?
Kezdjük a motivációval. Elsősorban a személyes motivációmról tudok beszélni, de higgyétek el, sok lesz a közös pont a hobbi tortások között. Persze általánosítani nagy hiba lenne, de talán tanulságos.
Adott egy lány, némi szépérzékkel, szabadidővel, egy konyhával, sok-sok meg nem élt kreativitással. Aztán a képletből nem hiányozhat az internet, a tortás blogok - amiből akkor talán ha három volt, illetve egy cukrászbolt, ahol igazi kánaán volt az akkoriban forgalmazott néhány marcipánmodellező eszköz, színezékek, cukorgyöngyök. Adott a külföldi tortacsodákat felsorakoztató számtalan oldal.
Aztán adott egy születésnap.
Igen, így kezdődik. Nagy általánosságban elmondhatom, hogy gyakran szerepel a képletben egy egy-két éves saját gyermek is, akinek a születésnapjára egyik cukrászda sem vállalja el a megálmodott és kiválasztott tortát (ami egyébként általában nem egy megvalósíthatatlan csoda, de mégsem vállalják - az okokról később).
Aztán jön a születésnapi partin olvadozó család és a boldog gyermekkacaj, az elégedettség és siker. Úgy gondolom, ez a pont még nem tortamánia, itt lehet kordában tartani. Aztán jön a következő kísértő gondolat, egy esemény, ahova "de jó lenne megint kitalálni valami frankó tortát!" Mert ilyen a szabadidővel rendelkező, kreativitásra vágyó nő (néha férfi is), aki ráadásul szeret magából adni valami személyeset. Az idejét, a türelmét, hogy tervez, hogy foglalkozik a kedves megajándékozandó ismerőssel, baráttal, családtaggal,
Itt elindul a kereslet. Minden irányból. Az egyre inkább tortákba szerelmesedő és kihívást kereső ember pedig bújja a netet, keresi az ötleteket, a megvalósításra váró tortacsodákat. Micsoda egy időszak ez! A lelkesedés csúcsa, amikor nem számít az idő, ki gondol itt áldozatokra, kit érdekel, ha épp vasárnap nem lesz három fogásos ebéd. De azt a megálmodott tortát megvalósítom. Csakazértis, nagyon akarom.
Igen, akkoriban szükségem volt az elismerésre, hogy kiadhassam, hogy igenis van bennem valami, amit meg akarok mutatni, ami nekem is kihívás, amiben relaxálhatok, ami végül feltölt pozitív energiákkal.
Itt elindult nálam a mókuskerék. Tény, hogy a valódi cukrászathoz ennek nem sok köze volt. Egy piskótát, meg néhány különlegesen finom krémet bárki el tudja készíteni, aki rászánja az időt és van egy kis érzéke hozzá. A díszítéshez meg ott a számtalan ötlet. Sőt, egyre újabb technikák, a külföldi oldalakon látott csodák elkészítéséhez szükséges eszközök is elérhetőek, tanfolyamok és közösségek segítenek a tökéletesség felé. Mindig folyamatosan lehet fejlődni, mindig van újabb ötlet, újabb kihívás, újabb terv, újabb lehetetlen.
Csodás, izgalmas időszak ez! Nagyszerű módja a szabadidő eltöltésének, végre egy olyan hobbi, ami a szabadidővel és alkotókedvvel megáldott nők hobbija lehet! A hobbi pedig nem mindig olcsó, a határ a csillagos ég. Ahogyan nem lehet a horgászatban sem megfogalmazni, hogy miért kell hozzá a soktízezres bot, meg a többi - na hát ugyanígy itt is elkaphatja az embert a hév.
Büszkék lehetünk arra, amiket alkotunk. De tudnunk kell, hol a határ.
A tortamániás örül annak ha végre ott egy újabb feladat, egy újabb lehetőség, egy újabb szülinap, névnap, karácsony, akármi, ahova tortát is lehet készíteni! Ha éppen nincs tortakészítés, akkor pedig ott van egy nagyszerű tortaimádó közösség, vagy ott vannak a videók, honlapok, fórumok, tortadíszítő magazinok.
Az ember feje tele van ötletekkel!
Lehet ezt fokozni, a szabadidő mennyisége, a kreativitás kiélésére, a sok pozitív visszajelzésre való igény, az örömszerzési vágy és a képesség hiánya, hogy az ember nemet mondjon olykor eléggé el tudja szabadítani ezt az áradatot.
Igen, ez a veleje és ez az a mámor, ami rabul ejti az embert. Szerelem, ahogy többször írtam róla és ahogy a hozzászólásokban meg is jegyeztétek, ez nagy szerelem.
A következő pont, amikor az ember elgondolkodik azon - mert szereti a kihívásokat - hogy mi lenne, ha komolyabban foglalkoznék ezzel. Az általános: mert a gyerek lassan már úgyis oviba megy, mert a gyerek már nagy annyira, hogy nem kell vele állandóan foglalkozni, mert épp nincs is más munkám, mert őrülten beleszerelmesedtem ebbe a tortamániába, vagy mert egyszer még ki tudja, jól jöhet. Ezt a fokozatot hívják cukrásziskolának. Vannak rövidebb és hosszabb felnőttképzések, egy a közös pont: az ilyen professzionális tortakészítésben újat nem mondanak, illetve a képzés rövidsége miatt nem lesz belőlünk Alain Ducasse sem, továbbá ezektől átlagos magyar cukrász üzemben nagy eséllyel nem leszünk életképesek, mint teljes értékű cukrászok. Persze van amihez elég csak a papír, mellette az elszántság. De reálisan gondoljuk át, mit is akarunk.
Én azért tettem meg ezt a lépést, mert hatalmas kihívást láttam benne, illetve már annyira elhatalmasodott rajtam a tortamánia-kór, hogy kigyógyulni nem tudtam volna belőle másképp, csak ha megélem és megtapasztalom. Ha túladagolom. (ahogy bizonyos alternatív gyógymódokban a parlagfű allergiát is magával a parlagfűvel gyógyítják).
Másrészt fontos szempont, hogy nem volt mit veszítenem.
A tanfolyam kezdete után nem sokkal beszabadultam egy igazi cukrászda üzemébe. Ahol nagyon nem értettem semmihez, amivel tulajdonképpen ott foglalkoznak. Az alapok rendkívül fontosak. Most tortadizájner szeretnék lenni, vagy olyan cukrász, aki a torták terén hoz valami újat a szakmának? Szeretek rózsaszín ködben élni, de kedveseim, ez Magyarország. Itt százezer forintért nagyon nagy tortát várnak, finomat és olyat, mint a tortacsodákat felvonultató tv műsorokban. Amik valójában nem feltétlenül finomak, sok tíz órán keresztül készülnek és nagyon megfizettetik ezt a munkát a vásárlókkal. Nem véletlen, hogy bizonyos szolgáltatók sok pénzért műtortákat adnak ki "bérbe", hogy legyen egy szép torta az alacsonyabb költségvetésű esküvőkön, a fotókon.
De vágjunk bele. A cukrászok befogadtak, sok tanuló nőtt fel a kezük alatt, türelemmel viselik a csetléseiket, ahogy tették azt velem is. Másrészt pedig érdeklődéssel figyelték a lelkesedésemet, türelmemet, amivel otthon megterveztem egy tortát és ott tortatanoncként elkészítettem. Sokat tanultam tőlük.
Tudjátok, ami a legkülönösebb, hogy a cukrászdában hónapokig nem tudtam egyenesen háromba vágni a töltésre vágó piskótát? Te jó ég, nem is értettem, bosszantott. Szoknom kellett az ottani anyagokat, a töltelékeket. Persze nyitottak voltak az én általam preferált eszközökre, alapanyagokra is. A recepteket bevinni már nagy falat lett volna, hiszen az ő rutinjukba kevésbé fértek volna bele ezek a házi piskóták, krémek. Szinte biztos vagyok abban, hogy ez bármelyik cukrászdában így lenne, sokáig.
Mivel mindent beleadtam, hát ezzel beleadtam az időmet is, ami volt, mindet.
Tanultam és örömmel vettem, hogy felvettek egyre több rendelést, amit én készíthettem el, a különleges tortákat.
Milyen különös volt, hogy már nem ismertem a "Pistikét", akinek harmadik születésnapja volt és imádja az Angry Birds-öt. Aztán egy hét alatt lehet ám sok "Pistike", akik mind ugyanolyan Angry Birds-öt akarnak.
Átkerültem a ló másik oldalára. Nem akartam ezzel foglalkozni, nem is figyeltem rá, de a harmadik Angry Birds-nél már az én fejem is vicsorított kicsit.
Elment a május elseje, eltelt a június, eltelt augusztus huszadika, eltelt a nyár, nyaralás nélkül. Esküvői tortákkal, meleggel, egy új, klimatizált tortázós helyiséggel, egyre fáradtabban, egyre feszültebben.
Örültem a személyes megkereséseken alapuló tortamegrendeléseknek, de sok volt már a folyamatos e-mail nézegetés, a facebook üzenőfalon (!) érkező egyeztetésekkel eltöltött idő, a naptár a kezemben, a fejemben lassan kikerült a "megtelt" tábla.
Rögtönözni, haladni, a legjobbat készíteni - ebből nem mindig jöttem ki annyira, mint amennyire a maximalizmusom kívánta. Ha igen, akkor pedig irreálisan sok idő elment. Igyekeztem tulajdonosi szemléletet alkalmazni, mert ez alapján lehet dönteni, hogy mennyire van helye professzionálisan nekem ezzel foglalkozni. Mert hivatásként már számolni is kell, csekkek vannak, azt puszival és mosollyal és a pozitív energiákkal sem rövidtávon sem hosszútávon nem lehet kifizetni.
A tortakészítés fonákja, amikor már nem Puskás Gabi vagyok, akit ismernek és bíznak az ízlésében és a javaslataiban, hanem egy cukrász vagyok, sokszor nyakig kakaóporos, a kevés alvástól sápadt és karikás szemekkel, gyakran elfogyó türelemmel és bizonytalanul, a kidolgozottság mértéke miatt. Aki pedig mindent beleadott.
Hány tortát kell elkészíteni, hogy egy üzem megéljen? Hány cukrász kell ehhez? Mit csinál az a cukrász hétfőn-kedden-szerdán, amikor gyakorlatilag nincs különleges tortamegrendelés? Mennyi időt érdemes rászánni egy torta kidolgozására és egyáltalán hol kell megszabni a határt a tökéletességben?
Mi, hobbitortások egy nagyon magas határt szabunk. Nem időben mérjük a tortát és 99 százalék, hogy nem is pénzben. Főleg nem egy vállalkozás rezsiórabérét számolva.
Ezek a realitások.
De mégsem ez volt a fő ok. Kimerültem fizikailag és szellemileg, mert már nem ért hozzám vissza a tortakészítés öröme és nem kárpótolt a fáradtságért, a hétvégékért, a magánélet hiányáért.
Mivel továbbra is csodálattal nézem a tortaműremekeket és élvezem a legdrágább tortaimádók ismeretségét, némelyikük barátságát is, így szívből úgy tudom összefoglalni, hogy csodákat alkotnak. A szívüket és a legdrágább kincset teszik bele, az időt.
Ez így működik, ettől működik. Ettől értékes, ettől szép és ettől megfizethetetlen.
Valószínű, hogy elindul nálunk is a folyamat, néhány tortaszalon és jó néhány cukrász készít már nagyon magas színvonalú tortákat. Csodálom munkáikat és csodálom azt az energiát, amivel évek alatt forrták ki magukat, a napi rutin nem legyőzte őket, hanem megérlelte a saját stílusukat, amivel a megfelelő munkabeosztással, a megfelelő időráfordítással, a megfelelő mértékig kidolgozott tortákat készítik el.
Talán idővel én is visszatalálok, talán megérek arra, hogy tortakészítő legyen belőlem. Bár egy nem kifejezetten karrierista és egyelőre még családalapítás előtt álló nőként az életem bizonyára más utakra fog sodorni. Egyelőre kikerülök a napi, sőt heti tortakészítésből is. Talán hónapokra, talán örökre, a legőszintébben mondom, hogy még nem tudom.
Megnyugodtam, kialudtam magam és kicsit élvezem, hogy már volt egy szabad szombatom, hogy elhagyhatom a telefonomat, hogy letehetem a kezemből a naptárt, a tollat és a cetliket.
Közben várom az új impulzusokat, inspirációkat.
A bejegyzésem célja, hogy kicsit többet megmutassak abból, ami engem foglalkoztatott, ami talán választ ad néhány kérdésre, ami a tortaálmodókat nem elbizonytalanítja, hanem megerősíti.
Készítsétek a tortákat szívből, szeretettel. Ha pedig valóban tudjátok vállalni azt a hatalmas fizikai és szellemi munkát, amivel a professzionális tortakészítés jár, akkor tegyétek! Évről évre nő az igény és minél több a hobbi tortás, annál magasabb az emberek elvárása a torták iránt. A cukrászdai torták iránt is.
Mindez, amit itt körvonalaztam, a személyes véleményem.
Várom az észrevételeiteket, tapasztalataitokat - akár privát levélben is ( homoktorta.blog@gmail.com ).