2011. szeptember 21., szerda

Az a bizonyos cseresznyés muffin!

Nagyon kedves díj jár blogról blogra, a Cherry on top! Igazán örültem, amikor az egyik hozzászólásban, először Petra jelezte, hogy díjat ad nekem! Aztán jött Vikitől! Az ő blogjukat most fedeztem fel, mindkettő igazán szimpatikus és egyedi - ezért tökéletesen érdemesek is erre a díjra!
Később tejszínhab, Anikó, Juci és Dia is gondolt rám és megajándékozott ezzel a díjjal! Ezúton is köszönöm nekik! Örülök, hogy - ezek szerint - olyannak tartjátok a blogomat, amiben van egy is extra! (Ez az apróság részemről a torták iránti végtelen szerelem, talán...)



Szóval ezt a díjat kaptam:

Petrától, a Reformkori konyha blog szerzőjétől,
Viktől, a Viki konyhája blog szerzőjétől,
tejszínhabtól,  a tejszínhab blog szerzőjétől,
Biró Anikótól,  az Anikó Süteményei és tortái blog szerzőjétől,
PiciJucitól, a PiciJuci cukrászdája blog szerzőjétől,
Diától, a Dia és a konyha blog szerzőjétől,

Mindenképpen szeretném továbbadni ezt a díjat, mégpedig a következő bloggereknek:

Adryennek, az Adryenn kreatív konyhája blog szerzőjének, ahol sok-sok mesés torta készül,
Andinak, a Dessztertet Desszertkétől elnevezésű blog írójának, akinek tetszik letisztult és bohókás stílusa,
Audreynak, az Egy szelet tortát blog tulajdonosának, rá is jellemző a letisztult formavilág,
Bitóné Szilvinek, a Tortagyár elnevezésű blog szerzőjének, akinél elképesztő tortaötletek sora valósul meg, elképesztően élethűen!
Galagonyának, az Íz, illat, fakanál blog írójának, mert minden egyes torta amit készít, annyira tökéletes
M@rtinak, az Ízek, torták és más állatfajták  című szórakoztató blog tulajdonosának. Nála nem csak torták vannak, hanem sok-sok fincsi süti (volt szerencsém kóstolni is), na meg a vidám, mókás történetei, imádom!
Miminek, a Mimi sütödéje blog tulajdonosának, nála is szívesen nézelődöm,
Zsófinak, a KosherCakes blog írójának, nála sok-sok tortát és ötletet találhattok,
Zsuzsinak, az Only cakes blog tulajdonosának - tényleg csak torták, mindig ámulok a kreativitásán!
Szándékosan kilenc blogot választottam ki, ugyanis ez az én kedvenc számom! ;)


Remélem, ti is örültök ennek a díjnak!

Rajtuk kívül természetesen azok a blogok, amiket olvasok, szintén mind-mind nagyon különlegesek számomra! ...hát ezért is olvasom őket! Ráadásul most jövök rá, hogy sok-sok olyan tortás blog létezik, amelyeket még nem fedeztem fel magamnak.
A legkedvesebbek természetesen azok a blogok, amelyek szerzőit akár személyesen, akár így neten kicsit jobban megismerhettem. Mert ettől az alkotásaik is még sokkal-sokkal közelebb állnak hozzám!


2011. szeptember 14., szerda

Álmok 18 évesen, avagy hat torta története


Az egész két hete kezdődött! Talán akkor döbbentem rá, hogy eltelt az egész nyár, alig pár nap nyaralással. Szinte minden hétvégém azzal telt, hogy tortát készítettem. Szerencsés esetben még vasárnap volt erőm rendbe tenni a konyhát. Így is, hétfőn reggel úgy ébredtem, mint aki három napja nem is aludt. Egyébként is nehezen viselem a változásokat, épp megszoktam a nyarat aztán most ősz jön, most ezzel kell barátkozni (tudom, bogaras vagyok...).
Azon a héten egyetlen tortát kért tőlem volt osztálytársam, Patrick. Kicsit izgultam is emiatt, mert ő szakács lett, nagyon ügyes. Eddig Budán dolgozott, most épp egy négycsillagos étteremben főz itt a közelben. Szóval "ízügyileg" is nagyon jót akartam összehozni. Vasárnap reggelre készen volt a piskótám, készen volt a krémem, "csak" össze kellett állítani egy traktor tortát.  Csupán annyi volt a gond, hogy a kísérleti pirított kókuszos tejszínkrémhez nem jól találtam ki az arányokat, totálisan keményre dermedt az egész, nem tudtam habbá felverni. Így, amikor ilyen dolgok összeadódnak és már láttam szomorú sorsomat, hogy ezen a hétvégén is vasárnap estig fogok tortázni, hát, itt kezdtem kétségbeesni. Végül sikerült nagyon-nagyon finom krémet összehozni, némi plusz tejszín hozzáadásával. A traktor bevonásában még az én férjem is segített, ő gyúrta és színezte a bevonómasszát - látta rajtam, hogy teljesen kedvemet szegte az egész helyzet.
Szerencsére már dél után nem sokkal elkészült a traki, ízben is nagyon finom lett!



Még belefért némi kikapcsolódás, sőt a nap egészen jó fordulatot vett - végül a Szegedi Halfesztiválon köszöntött ránk az este, csodás Tisza parti tűzijátékkal. Gyönyörű napsütés volt, szép idő, hatalmas kézművesvásár, halak és grillételek, borok és pálinkák. Sárkányhajóverseny, koncertek, előadások. A város megint csak úgy pezsgett, vele együtt én is!

Jobbról is halászlé
...balról is halászlé
...a túlparton pedig halászlé!

De akkor, aznap megfogalmazódott bennem, hogy ezen túl akármilyen kedvesen és szépen kérnek meg, csak olyan helyre fogok tortát készíteni, ahol én is ott vagyok, mint vendég. Vagy legalább kihagyok pár hétvégét, nehogy besokalljak. Mert egyébként imádom ezt a hobbit, csak nem akarom magamat elaprózni.
Ezzel a határozott elképzeléssel léteztem még további 4, vagy 5 órát is! Egészen addig képes voltam tartani a határozott elképzelésemet, amíg nem jött a következő telefon, egy egyszerű, kicsi virágos torta - barátnőmnek lesz, azért az csak belefér!



...jó, a laptopos tortát már előbb megbeszéltük, tehát egyértelmű, hogy azt elkészítem!
(Erről külön bejegyzés is született itt)


Aztán még egy telefon! Gimnáziumi osztálytársnőmmel már többször e-maileztünk tortaötletekről. Most egy nagyon-nagyon jó ötlettel jelentkezett, amit végre "illett" bevállalnom! Egy ismerőse 18. születésnapjára azt találták ki, hogy készítsek egy medencét, 18-as ugrókővel és benne egy pillangóúszó figurát. Végül kitaláltuk, hogy az olimpiai ötkarika és aranyérem legyen a CÉL, ami felé úszik! Nagyon tetszett az ötlet, nagyon szeretem az ilyen személyes tortákat megvalósítani! Ez egy igazán emlékezetes meglepetés lehet, mert az álmok beteljesülése talán 18 évesen a leghihetőbb! Később talán elfelejtünk álmodni, vagy már nem tudunk annyira hinni azok beteljesülésében, ezért nem is teszünk érte. Pedig örökké fiatal marad, aki a lelkében igazi álmokkal él és valóban képes hinni ezek megvalósulásában! Nem volt kérdés, ezt a tortát vállalom!

Judit pontos elképzeléseit igyekeztem megvalósítani a tortán

A pillangóúszó figurával nem nagyon voltam kibékülve

Egy másik telefon, egy nagyon kedves leányzó és vőlegénye hívott, hogy egy traktoros és egy pisztolyos tortát szeretnének hétvégére. Persze nagyon örültem nekik! Ők nagyon kedvesek számomra, mert annyira bíznak bennem, hogy sok-sok próbálkozásom ellenére sem tudtam őket lebeszélni szándékukról! Én megpróbáltam mindenféleképpen, ajánlottam magam helyett egy sokkal-sokkal exkluzívabb cukrászdát (...na igen, a Matias-t, minden bizodalmam abban volt, hogy azoktól a tortáktól elájulnak és elállnak őrült ötletüktől). De annyira akarták, hogy végül elvállaltam. Egy csodálatos esküvői tortát készíthetek októberben. Nagyon különleges az elképzelés. Ezért egyértelmű volt, hogy ha nem alszom, az ő két tortájukat akkor is elkészítem.





Aztán jött egy utolsó-utolsó telefon,szomszédunkból! :) Egy lovas tortát kértek. Izgalommal, de most újra készíthettem egy lófejes tortát.
Egyszerűen képtelen lettem volna nemet mondani! (bár tudtam, hogy megfelelő előkészületekkel képes vagyok ennyi tortát elkészíteni - ha nem így lett volna, akkor persze erőn felül nem vállalom)
Így csütörtök estére elkészült a laptop, majd szombat reggel egy traktoros, egy pisztolyos és egy úszómedencés torta. Aznap este még egy virágos, nagyon egyszerű tortával álltam elő. Vasárnap délelőtt pedig a lovas torta nézelődött a hűtőben.


Tehát azok után, hogy ennyire komolyan megfogadtam, hogy több időt hagyok magamnak, mégis sikerült eddigi tortáskodásom legsűrűbb hétvégéjét összehozni. A torták epres-tejszínes vagy párizsi krémmel készültek (szerencsére így össze tudtam hozni, több krémmel már nem szívesen bajlódtam volna).
A legviccesebb rész az egész hétvégében az volt, amikor gyönyörűen leburkoltam a csokis tortát, felkarcoltam a famintázatot és elsimogattam. Aztán ahogy ezzel végeztem, rájöttem, hogy annak a tortának epresnek kellene lennie. Szerencsére megtanultam, hogy ilyenkor a pánik vagy egyéb előre nem átgondolt érzelmi kitörések nem oldják meg a problémát. Bár őszintén, nagy volt a kísértés, hogy megpróbáljam, hátha egy gyorsan föld felé tartó tányér, vagy sok-sok krokodilkönny mégis segítene - de legyőztem a kísértést és vele együtt a hülye ötleteket is elvetettem!
Ilyen sűrű tempónál olyan dolgok jutnak eszembe, amik egyébként soha! Ösztönösen éreztem, hogy a már elkészített famintázatot meg tudom menteni (bár a torta oldaláról ki kellett dobnom a bevonatot), simán át tudtam tenni a másik tortára, mert egyezett a méretük. Ilyenkor nincs álmosság sem, csak festek és gyúrok és színezek és annyira nagyon beletudok feledkezni az egészbe! Nálam ilyenkor a "még 10 perc és megyek...." az kb. 2-2,5 óra!



A torták közül bővebben a paciról írnék. Mint tudjátok, egyszer már volt részem ló torta készítésében, amikor Eszterrel és Mummy-val koprodukcióban elkészítettünk egy nagyon jól sikerült tortát! Tartottam attól, hogy most is jó sokáig fog tartani a faragás, meg a sok apró és nagyobb részlet kidolgozása. További kihívás volt, hogy egyáltalán nem volt itthon barna ételfesték! Már hetek óta készülök, hogy megvegyem az airbrush-t, de eddig úgy gondoltam, hogy még nem sürgős. Most bezzeg milyen jól jött volna. Fehér/szürke lovat nem tudtam így készíteni, mert annál finoman kell árnyalni, festéssel nem tudtam elképzelni a végeredményt. A barnánál reméltem, hogy tudok majd szépen festeni a szem és a száj köré sötét tónusokat.
A betöltött piskótát pár órán át hagytam, hogy jól "összeálljon", majd faragtam. Mivel úgy beszéltük meg, hogy legalább 20 szeletes legyen, így igyekeztem nem túl sokat lefaragni (eredeti piskótaméret: 38 x 26 cm, ezek a kész torta legszélesebb pontjai is). Aztán csokikrémmel lekentem, dermesztettem. A lófejre elkészítettem a szemet, az ereket és a száj vonalát, ahogyan az előző lovas bejegyzésben fázisfotón is láthatjátok! A bevonómasszát kakaóporral színeztem, sőt még kakaóporon is nyújtottam. Szép tejeskávé színű lett. Aztán ahogy tettem volna rá a tortára, feltűnt, hogy alul gyönyörű szép barna lett a bevonó. Szóval olyan egyenletesen rátapadt a kakaó, a színe is intenzív barna lett. Hirtelen ötlettől vezérelve ezt az oldalát terítettem felülre! Hát élőben valami mesés volt! A színe és a textúrája is!

Ez egy jó régi kép, itt kallódott egy ideje az asztalon :)

Mikor kisgyerek voltam, nagyapámnak volt lova. Csibésznek hívták. A lehető legtermészetesebb dolog volt 6-7 évesen, hogy néha besétáltam hozzá az isállóba és a tenyeremből kockacukorral etettem meg! Hatalmas volt hozzám képest. Ugyanilyen barna volt, fekete sörénnyel. Hát, ahogy megláttam ezt a tortát, annyira eszembe jutott róla ez a Csibész! Szinte éreztem a tenyeremen, hogy milyen volt, amikor megsimogattam a homlokát! Olyan finom, apró, sűrű szőre van a lovaknak. Aki még soha nem "beszélgetett" lóval, vagy soha nem simogatta, vagy nem adott még tenyeréből kockacukrot lónak, az feltétlenül próbálja ki! Bízni kell bennük is és magunkban is! Annyira szép és okos állatok! Hű, mindez rámzúdult, amikor nem egy finoman fénylő bevonattal láttam a lovas tortát, hanem ezzel a bársony-kakaóval!
A fekete árnyékolást pedig szivaccsal értem el. Airbrush-sal sokkal szebb lett volna. No, majd legközelebb!
Zárszóként annyit, hogy tizennyolc évesen az embernek vannak hatalmas álmai közeli és távoli jövőről. Kicsit sem bánom, hogy már nem ugyanazokra a dolgokra vágyom már és azt sem, hogy sokat változtam az elmúlt 11 évben. Abban az évben kellett dönteni a továbbtanulásról. Ott volt egy időszak, amikor cukrász akartam lenni. Pedig ez egyáltalán nem vágott a képbe, mert engem nem úgy kell elképzelni, mint aki imádott sütögetni és recepteket bújni. Mivel a család nem is igazán tudta hova tenni ezt a fellángolásomat, így erről az egy dologról következetesen le is beszéltek akkoriban! :) Talán pár év késéssel csak megérek erre a dologra!

2011. szeptember 11., vasárnap

Apple Macbook / laptop torta


Már említettem, hogy errefelé - kis túlzással - mindenki ismer mindenkit. Na jó, ez tényleg kissé túlzás. Ráadásul az ismerőseink sokszor szegről-végről rokonok is. A valós találkozások mellett immáron két, némileg egymással átfedésben lévő dimenzió is létezik számomra. Kronológia szerint haladva, az egyik a Facebook, amellyel közepes függőségi fokozatnál tartok. A másik pedig a blogger-világ, ami nagyon sok jót adott nekem már eddig is.
Eleinte úgy tűnt, hogy ez a három "kaszt" elég jól elkülönül. Aztán minden összekavarodott a tortáimmal. Mert az ismerőseim, akikkel találkozom, az első három mondatban már biztos említik valamelyik tortámat Ami nekem egyrészt nagyon jól esik, másrészt pedig jelzi, hogy vagy Fb-on, vagy a blogomon követik a tortáskodásaimat.
A fészbúkos körömben eddig minden ismerősömet személyesen is ismertem. De a tortázással ez is kicsit kavarodott. Aztán van ugye ez a csodálatos blogger világ, ez annyira nekem való! Imádok írogatni és tortaügyileg nézelődni, olvasgatni. (Nagyon szeretem a gasztro blogokat is, viszont megfigyeltem, hogy azoktól a rettentően gusztusos fotóktól rendre farkaséhes leszek - így, bár szívfájdalom, de - ezeket igyekszem mellőzni). Nagyon érdekes, hogy közös érdeklődési körrel mennyire könnyen tudunk egy húron pendülni! Mindig nagyon örülök, ha valakivel itt virtuálisan megismerkedünk. Aztán persze ez is összemosódott az első körrel, hiszen a virtuális ismeretségekből személyes találkozások, ezekből pedig lassan barátságok alakulnak ki. Már fél éve írogatom a blogomat, körülbelül mostanra érzem úgy, hogy a tortamániám elmossa az itt fejtegetett három dimenzió közötti különbséget. Ami azért is érdekes, mert egyébként nem tartozok a nyitott típusú emberek sorai közé. (ugye, már meséltem, hogy ez személyiségtréning is nekem).
Hogyan is kapcsolódik ez ide? Hát röviden úgy, hogy Klári ismerősöm, ráadásul férjem révén még rokonok is vagyunk. Olyan embert képzeljetek el, aki végtelenül jó ízléssel rendelkezik, kedves és közvetlen. Ő volt az, aki már elejétől fogva lelkesített. Ha feltöltöttem egy tortafotót, tőle mindig érkezett tetszésnyilvánítás. Kezdő, olykor kishitű művészléleknek ez nagyon sokat jelent ám. Mindemellett tudtam, hogy a véleménye őszinte, nem csupán udvariaskodás. Sejtettem, hogy eljön a nap, amikor ő is kitalál nekem egy tortaprojektet!
Verőfényes vasárnap délelőtt felhívott Klári és röviden elmesélte, hogy nagy fiának hamarosan lesz a születésnapja és szokás szerint pont ezen a napon szeretnének tortázni. A téma legyen egy nyitott laptop, vagyis konkrétan Apple Macbook, a monitoron tőzsdei téma szerepeljen. Tulajdonképpen a legnagyobb kihívást nekem nem is ez jelentette, hanem egy másik mondat: eddig MINDIG ő készítette a fiúknak a születésnapi tortát. Hűha, nekem ez adta fel igazán a leckét. Bíztam magamban, hogy sikerül a laptopot megtortásítani. Attól azonban tartottam, hogy egy ilyen hagyomány felrúgásához tudok-e méltó tortát készíteni?
Persze pár nappal a kezdés előtt már kattogott az agyam, nézegettem az Macbookokat, kerestem a méreteit, letöltöttem a klaviatúrájának fotóját, kinyomtattam, hogy hogyan is néz ki oldalról. Párom volt a műszaki felelős, ugyanis a monitor rögzítésére nekem nem volt elég jó ötletem. Végül egy stabil kartonlapot hajtott meg, majd karton élvédőt méretre vágott és belülről ráragasztotta a kartonra. A tortával érintkező részeket alufóliával vontam be.



 Megsütöttem a piskótát, betöltöttem tejszínes gesztenye krémmel és ugyanezzel a krémmel kívülről is. A felső piskótából faragtam le, az lett a laptop alja. Bevontam az első részt, famintázatot karcoltam rá és kakaóporral színeztem. Aztán újra rásimítottam - nekem nagyon tetszett az így kapott minta, ott gyönyörködtem benne (ismétlést is kívánt a dolog, másnap már újra ezzel a technikával készült a következő torta). Aztán bevontam a felső részt szürkével, kivágtam a klaviatúrának megfelelő méretű téglalapot.

 


A klaviatúrát külön készítettem el. A méretarányosan kinyomtatott képről gombostűvel átszurkáltam minden billentyűzet mind a négy sarkát egy vastagra kinyújtott, téglalap alakú bevonómasszára, aztán egy vonalzó és kb. az összes marcipánmodellező eszköz segítségével klaviatúrásra alakítottam. Hm, eltartott egy ideig. Nekem ez a módszer szimpatikusabb, mint egyesével kivágni a billentyűzetet. Ott sokkal nagyobb a hibalehetőség és még ha jól is sikerül, akkor sem lesz sokkal szebb az eredmény, mint így. Szóval mikor késznek nyilvánítottam, utána két rétegben lefestettem ezüst "fénnyel" (glaze, most használtam először. Selymesebb, mint a lüszter, de sokkal körülményesebben alkalmazható, nekem egy kicsit ragacsos volt ez a típusú cucc. Próbáltam alkohollal hígítani, hogy ne száradjon annyira hamar, de nem nagyon találtam el az arányokat).



Szerencsére ezüst színű klaviatúrában állapodtunk meg. A fekete alapon fehér betűket nem tudom, hogyan is tudtam volna jól megoldani. A klaviatúrára 000-ás ecsettel festettem fel a betűket, szimbólumokat (milyen érdekes volt, mert ugye az Apple-nél ez eléggé más, mint a "rendes" billentyűzeteken). Tudni kell, hogy nem írok igazán szépen. Tulajdonképpen szerintem szépen írok, csak nem lehet elolvasni (pár év gyakorlás kell hozzá). A festésnél is nagyon kellett figyelnem, hogy valami normálisat hozzak össze. Azt hiszem, elég jól sikerült!
Ráillesztettem a gépre a billentyűzetet. És miért is ne? Hát a legviccesebb részét hagytam legutoljára, mégpedig a monitor bevonását. Maradjunk annyiban, hogy nem volt egyszerű.


Az utolsó napig biztos voltam abban, hogy jó lesz, ha a monitorra én festek tőzsdei jellegű grafikont. Végül - szerencsére - elálltam ettől az ötlettől. Kerestem egy szimpatikus oldalt neten, lementettem és a cukrászdiszkontban kinyomtatták ostyalapra. Ez a második ostyalap, amit eddigi pályafutásom során használtam. Az első tökéletesen beráncosodott, most sem különösen vágytam arra, hogy használjam. Ráadásul jelentősen romlott a nyomtatás során a kép minősége, még nagyítottak is rajta, szóval ezen a ponton nem voltam túl boldog. Szokás szerint ezt is a lehető legbonyolultabb módon oldottam meg - a kartont bevontam, a hátsó oldalát már egy réteg ezüsttel megfestettem, így nem is tudtam elfektetni. Hanem álló helyzetben kentem a lapra a zselét és arra rá az ostyát és egyenletes vékony rétegben újra a zselét. Csodák csodájára némileg ferde lett. De nem lett hullámos, szóval rendkívül büszke voltam magamra! (később az egyik sarkánál óvatosan kezdett felpördülni, de kezelhető volt)
Aztán ráügyeskedtem erre a monitoros karton alkalmatosságra a torta alsó részét és íme, kész volt a laptop torta!




Olvastam rémtörténeteket is a nem eléggé stabil laptop tortákról, kicsit izgultam is, hogy minden rendben legyen vele amíg célba ér - mert ugye volt némi kilengése a monitor résznek, hiszen azért rajta volt némi bevonóanyag. Egyébként a torta teljes magassága közel 30 cm volt, a szélessége pedig 34 cm. Mellékeltük a 22 szál gyertyát (inkább Klárira bíztam, hogy pontosan hogyan képzeli el a gyertyák elrendezését).
Nagyon örültem, amikor még este jött a visszajelzés, hogy a torta hatalmas sikert aratott és finom is volt nagyon. Kell ennél több? Ilyenkor, mikor jön egy mail, egy telefon, vagy egy sms, akkor mindig föld fölött repkedek vagy öt percig! Hiszen azért vagyok fél napig nyakig porcukros és ételfestékes, hogy alkossak valami olyat, ami örömet okoz és meglepetést! Nagyon-nagyon tudok örülni, mikor kedvesebbnél kedvesebb szavakkal mondanak köszönetet!
...így történt, hogy személyes ismerősöm, akivel leginkább Facebookon kommunikálunk, végül most - elárulom, hogy nem is utoljára - a blogbejegyzésem fő témáját adta! :)

2011. szeptember 5., hétfő

Home, sweet home...


Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen nekem - vagyis az én generációmnak - már teljesen természetesnek tűnik, hogy oda utazom, ahova csak szeretnék. Legalábbis ennek semmilyen bürokratikus akadálya nincsen. Számomra szinte természetes, hogy osztálytársaim, barátaim közül nagyon sokan rövidebb-hosszabb távon külföldön vállaltak/vállalnak munkát.
Persze, nagyrészt hazatérnek. Hogy milyen érzés lehet fél év, vagy egy év, vagy akár sok év után találkozni a szülőkkel, az itteni barátokkal? Milyen lehet újra itthon, ahol úgy tűnik, semmi sem változik - de mégis! Milyen lehet a honvágy, ami egyre inkább hazafelé hajt? Milyen lehet számolni a napokat, az órákat? Milyen lehet vágyni egy igazi hazai ételre? Milyen lehet, amikor hosszú idő után újra az ismerős, a vágyva-vágyott ízeket érezhetjük? Mert bárki megtalálhatja új helyen a boldog jelent, tervezheti a jövőjét. Mégis, az édes emlékek, a múltbéli ízek és illatok, gyerekkorunk napsütése, vagy az a poros falusi levegő, az sehol máshol nem talál már ránk. Csak ahol felnőttünk.
Ezért jó hazatérni.
Még valamikor tavasszal készítettem - hirtelen felindulásból - egy sárgabarackos-pálinkás-diós bonbont. Bár erre inkább a sütibon elnevezés illene, Pixie ötlete után, némileg szabadon. Mert tulajdonképpen ez egy kekszgolyó, csokival bevonva. Ahogy elblogoltam, egy kedves régi iskolatársam már hozzá is szólt, hogy ő ősszel fog hazajönni és ilyet ő mindenképpen szeretne kérni tőlem. Mivel elég hosszú idő volt még szeptemberig, nem voltam abban biztos, hogy ennyivel később is aktuális lesz a kívánság.
De mégis az lett! Zsuzsa jó pár héttel ezelőtt már jelezte, hogy pontosan mikorra és mennyi bonbont kér. Én meg a saját bejegyzésemből újra elkészítettem a desszertet. Most annyi különbséggel, hogy ét- és fehércsokoládé helyett tejcsokival.
Azt hiszem, alapvetően a pálinkás-sárgabarckos ízesítés miatt lett annyira vonzó számára.


Mivel családunkban évtizedes hagyománya van a gyümölcstermesztésnek és egyébként is, "rendes falusi házhoz méltóan" nálunk is saját gyümölcsből készül az igazi, házi pálinka. Alma, vagy őszibarack képzi az alapanyagot - annak ellenére, hogy ezek nem kifejezetten a klasszikus és kívánatos pálinkának valók, mégis, a hazai gyümölcsök és az ismerős pálinkafőzde garantál egy megbízható minőséget.
Kedves vendégfogadó egy kis aszaltgyümölcságyon, minihordóban érlelt pálinka, már az üveg is igazán hangulatos (ugye, sok múlik a körítésen).
A desszertek díszítésekor a tavaszi ötleteimet vettem elő, valamint támadt egy nagy-nagy ötletem, amit később meg is valósítottam. Még az e-mailes megbeszélésünkben tisztáztuk, hogy saját fogyasztásra készülnek a bonbonok, így nem kell díszdoboz sem. Ebből indultam ki, hogy akkor apró gesztussal lepem meg Zsuzsát és a bonbonokra fehércsokival felírtam annyit, hogy "sweet home" (utána is néztem, hogy biztosan jól emlékszem-e, hogy angol nyelvterületen van).


Már előző este bedobozoltam, szépen elrendeztem a finomságokat, gyönyörködtem benne és közben rettentően izgultam, hogy sikerül-e kedves meglepetést szereznem a hölgyeménynek.
Hát, sikerült! Nagyon szeretek meglepetéseket szervezni. Meglepődött, még könnyet is csalt szemébe, amikor kinyitottam a dobozt. Ezekkel a csokis dolgokkal aztán tényleg nem vagyok profi, bonbonnak nevezni ezeket a golyókat, hm.... talán nem nagyon találó. De remélem, hogy ezek a kis csokoládés golyóbisok értékesebbé és emlékezetesebbé tették ezeket a napokat, amikor Zsuzsa hosszú idő után végre itthon van, végre hazaért.